Nedves volt magam alatt a fű amit kegyetlenül tépkedtem. A nap haladt a horizont felé, álmosan megvilágította az előttem lévő tavat. Erősen fütyült a szél, aminek hála, minden levendula illatban úszott. A tó szinte tükör sima volt, ha lehajoltam láttam benne magam. Mesebeli volt.
Ezt a reggeli harmóniát lassú léptek zaja zavarta meg. Egyre közelebb hallottam, míg végül már mellettem volt.
-Lee – szólongat vékony hangján.
Hátra fordultam. Meg pillantottam a szőke, loknis hajú húgom. – Miért ülsz itt kora reggel? – kérdezi és mellém telepszik. Az ő tekintete is a tóra téved.
Ma van az Aratás. Most fog bekerülni a nevem leges leg először. Alapból nem tudtam aludni, ezért már hajnalban kijöttem. Mellesleg félek, hogy nem láthatom többet a tavat.
-Majd Te is ki fogsz ide jönni pont tíz év múlva! – át karolom a vállát. Anne pont az Aratás napján született. Nehéz volt anyunak, hiszen ilyenkor az ápoló nő is az Aratáson volt és neki is ki kellett bírnia a tömegben, miközben vajúdott. Ahogy Anne a világra jött, meg is halt. De még mindig benne él kék szemeiben.
Nem szóltunk egymáshoz. Engem túlságosan lefoglalt, hogy van esély arra, hogy viadaloznom kell.
-Tam vár rád a ház előtt. – mondja végül.
Tam a barátnőm. Való színűleg ő sem aludt éjszaka. Az ő neve is először fog szerepelni abban a szarban, amit majd a pink hajú hárpia fog kihúzni.
Hogy haragszok e a Kapitóriumra? Igen, mint mindenki más. Egyszerűen seggfejek. Persze, könnyű annak, akinek soha sem lesz benne a neve, egyszerűen csak élvezheti, hogy mások szenvednek. Ennyi az egész, mi csak szereplők vagyunk az ő házi mozijukban. Nem akarok az egyik főszereplő sem lenni.
Felállok a csúszós földről és felsegítem Anne-t. Egy pillanatra megcsúszott és ilyedten kaptam utána, mert majdnem bele esett a tóba.
Elindultunk az erdő felé, elhagyva a virágokkal teli rétet. Amikor a sötét erdő szélére értem, meg ragadtam Anne kezét, aki eddig vidáman ugrándozott mellettem. Egy pillanat alatt a ragyogó arca elsötétült, ahogy meglátta az előttünk álló utat. Nem tudom, hogy egyedül, hogy merészkedett ide, ha még velem is fél itt átjönni.
Miközben haladtunk a település felé, a zöld tájat kémleltem. Minden olyan nyugodt, persze ma mind ez meg fog változni. Ez az a nap, amikor a madarak éneke abba marad, a fák sem vesznek levegőt és az élet lelassul.
Anne ahogy meglátta a házunkat futni kezdett felé. Ahogy egyre gyorsított, egyre nagyobb porfelhő keletkezett. Végül a füst felszáll, ő meg eltűnik a házban.
Tam már az ajtó előtt várakozott. Hosszú fekete haját befonta, ami így is a derekáig ért.
Amint meglátott felém kezdett jönni.
-Gondolom Te sem aludtál semmit. – mondom köszönés helyett.
-Nem nagyon – csóválja meg a fejét szomorúan. – Félek, hogy ma látlak utoljára. – Előhúzta markát, majd előttem kinyitotta. Benne volt pár apró.
-Tam! – kiáltok. – Mit akarsz kezdeni vele?
-Vegyünk belőle valami kis finomságot.
Helyeslően bólintottam.
Kinyitottam a pék ajtaját. Meg pillantottam Peeta papáját, aki szorgosan pakolgatja ki a pék árut.
-Jó napot! – köszön neki Tam. – Hogy tetszik lenni? Mármint, milyen érzés, hogy a fia megnyerte a viadalt?
Ennyi elég is volt, a pék egy egész monológot kezdett regélni a körzet egyik sztárjáról. Tam helyeslően bólintott minden szó után. Teljesen bele van esve Peetába, mint a körzetben a legtöbb lány. Így előszeretettel jön a pékhez „vásárolni” közben pedig állandóan a fiúról kérdezget. Én meg azon kevesek közzé tartozok, akik nem estek bele.
Miközben Tam csinálja a roppant fontos dolgát, én addig nézegetem a szebbnél szebb sütiket. Meg akad a szemem egy csokison, aminek az ára nem olyan sok. Sima piskóta alapja van, rajta hab.
-Tam – húzom meg barátnőm haját, aki idegesen odakap.
-Mondjad! – sziszegi. Utálja ha kizökkentem egy olyan beszélgetésből, ahol Peeta a fő téma. Mindig abban reménykedik, hogy meg tud róla valami újat.
-Választottam magunknak sütit. – mutattam ártatlanul a kiszeneltre.
Végigmérte a sütit. A kezembe nyomta a pénzt, majd csillogó tekintettel visszafordult a pékhez, aki csak dumált és dumált közben pedig kiszolgált.
-Az az igazság... – mondja miközben számolja azt a kis aprót, amit a markába ejtettem –, hogy Peeta a cukrász tudása nélkül nem tudta volna álcázni magát és nem is élte volna túl. Egy szóval: nekem köszönheti az életét. – a kezembe nyomta a sütit. Felvont szemöldökkel néztem hol rá, hol a barátnőmre. A férfi arcára fagyott a büszke mosoly, a barátnő pedig... Hát... Ő meg a pulthoz fagyott.
-Érdekes történet – mondom, mintha most hallottam volna először. – Most mennünk kell, viszlát!
Mielőtt Tam ellenkezhetett volna, kirángattam az üzletből.
-Egy óra múlva kezdődik az Aratás. – magyarázom, miközben ketté törőm az aprócska sütit és az egyik felét barátnőmnek adom. – És nekem még elő kell készítenem Annét. – Az én feladatom elő készíteni a húgom az Aratásra, mivel apa nem képes rá. Igazából nem is engedném Anne közelébe. Borzasztóan haragszom rá, hiszen legfőképpen ő a felelős azért, mert szegények vagyunk. Ami pénzünk van elissza. Anya halála óta csinálja, azóta árnyéka önmagának.
Befordulunk egy kis utcába, aminek a végén a házunk van.
Beleharapok a sütibe. Az édes íz végig árad a számba és próbálom ezt az egy falatot addig rágni, amíg csak tudom.
-Mi lesz a húgoddal ha téged húznak? – kérdezi Tam, miközben az utolsó falat édességet is betömi.
-Gondolkoztam már rajta – mondom töprengve. – Arra jutottam, hogy neki adom a kis dobozka kulcsát.
A kis dobozka. A húgomnak az az egyetlen olyan mentsvára, amibe kapaszkodhat, hogy egyáltalán túlélje. Abba a dobozba rengeteg pénz van. Eredetileg anyué volt, aki már kis gyerek kora óta bele gyűjti a pénzt. Halálakor az én kezembe nyomta a kulcsot, én azóta örzöm a nyakamon.
-És ha odáig fajul a dolog, hogy nem tudnak enni, akkor majd ki segíti őket a doboz. Ha apa nem issza el. – tartok egy kis szünetet, majd Tam vállát megragadom és magam felé fordítom, hogy a szemébe nézhessek. – És kérlek nézz majd rájuk!
-Alap. – bólint.
Az én agyamban már minden variáció megszületett. Ha aput húzzák, én és Anne utcára kerülünk, jobb esetben Tamék örökbe fogadnak. Ha engem és apát, akkor Anne nem biztos, hogy túlélné. Ebbe a gondolatba belerokkanok. Az egyetlen esélye ha Tamék örökbe fogadják. De... Ha így lenne, apa képes lenne megölni, ha arra kerülne a sor?
Nem akartam terhelni magam ezekkel a gondolatokkal.
A házhoz értünk. Nem nagy szám a mi kis fészkünk, van egy aprócska kert, amit benőtt a gaz, a házunk sem a legnagyobb, igazából egy nagy nappali van, amiben van a konyha és ott alszik apu, a nappaliból nyílik még egy fürdő és egy pici szoba, ami enyém és Anne-é.
Nagy nyikorgással kinyílik az ajtó.
A napaliba toppanunk. Nem áll másból, csak egy étkező asztalból, ami a kis szoba közepén van. Az egyik fal mentén van a konyha, a szembe lévő falnál meg egy kis kanapé, ami ágynak szolgál. Per pillanat, rá van pakolva az összes ruha, ami eredetileg a mellette lévő ruhásszekrényben volt. Apa éppen a sarokban lévő tükör előtt fésülködött. Öltöny volt rajta, mázos cipővel. Rég láttam ilyennek.
Amikor meglát abba hagyja tevékenységét.
Éreztem, hogy valamiről beszélni akar majd velem, ezért inkább Tamot beküldtem a szobába, hogy nézze meg mi van Anne-vel.
-Ma kerül be először a neved – lép közelebb hozzám. Léptei kissé bizonytalanak.
-Nem mondtál újat.
-Én csak... – néz félre. Mindig ez van. Ha valamit akar mondani, mindig bele kezd és sosem mondja végig. – Tudom. Vagyis, érzem, hogy nem Téged fognak húzni!
Meg akart győzni, hogy minden a legnagyobb rendben, de a szemében félelem lapult. És ha ő fél, akkor én is.
-Nem tudhatjuk biztosan – mondom és faképnél hagyom.
Bemegyek a szobámba.
Az a látvány fogad, hogy Tam a tükör előtt igazgatja Anne rózsaszín kis ruhácskáját. Néha meg csikizi a hasát, mire hahotázni kezd.
Rumli uralkodott a szobán. Az ágy alig látszik a sok – ruhának nevezett – rongytól, cipők itt-ott... Ezzel jár az Aratás. Persze a szoba éppen akkora, hogy két ágy elférjen, szóval itt még a rumlinak sincsen olyan nagy hely.
Szó nélkül kotorászni kezdek a ruháim között, hátha akad egy elviselhető darab.
-Mit beszéltél apuddal? – kérdezi Tam, miközben Anne kis nyakára gyöngy sort fűz.
-Semmit. – Kotorászok még mindig. Meg akad a szemem egy krém színű egyberuhán, aminek a szoknyája csipkés. – Annyit mondott, hogy ő biztos abban, hogy nem engem fognak kihúzni.
-Végül is. – vonja meg a vállát. A húgom tükörképét kezdi nézegetni, hogy kell e még alakítania valamin. – Egy csomó ember van, akiknek rengetegszer van benne a nevük.
Igen, én is ezzel nyugtatom magam, mint mindenki más. De egy szerencsétlen így is, úgy is lesz.
-Nekem is benne van a nevem? – fordul meg hírtelen Anne. Ártatlanul pislákol felém. Gyönyörű ruhában van, úgy néz ki, akár egy kis tündér.
Oda megyek hozzá és leguggolok. Két apró kezét az enyémbe zárom.
-Nem, dehogy!
-Neked majd csak tíz év múlva lesz benne a neved. – teszi hozzá Tam. Most magát igazgatja, bár teljesen fölöslegesen, hiszen így is csodálatosan néz ki hímzett ingjében.
-Mi?! – esik kétségbe Anne. – Nem akarom!
Lefagyva nézek rá. Rémült tekintete fel-alá járkál a szobán.
-Nem, nem... Neked nem lesz semmi bajod, ígérem! – puszilom meg a homlokát. Felállok és Tam tükörképére szúrós tekintettel nézek, mire ő tanácstalanul néz vissza.
Hírtelen kicsapódik az ajtó, mire apa feje jelenik meg mögötte.
-Indulunk. – jelenti ki bánatosan.
Ki mentünk a térre. Már fel volt állítva a színpad, ahol már ott díszelged a két végzetes gömb. Már hatalmas tömeg tolongott.
Mielőtt a tömeghez csatlakoztam volna, oda tipegtem a „recepciós pulthoz” ahol már egy agyon sminkelt nőci várta az áldozatokat.
-Csináljam először én? – kérdezi Tam aggodalmasan nézegetve.
Világ életemben féltem a tűktől, noha ez nem nevezhető annak, de esse túl szép.
Tam bátran odanyújtotta a kezét. A nő mogorván megragadta, majd kegyetlenül beleszúrt, mire a barátnőm felszisszent.
Én következtem.
-Nem fáj annyira. – magyarázza Tam, miközben a kezét rázogatja. – Csak megilyedtem.
Tamon tartottam a szemem, miközben a kiszolgáltatott karom odanyújtottam. A nő durván megragadta és megszúrta újbegyem.
-Nem akarom! – suttogja Anne, miközben a szoknyámat szorítja. – Nem akarom, hogy kihúzzanak!
Tam lehajolt hozzá és magyarázni kezdett neki valamit, míg tőlem vért vettek.
Ez az egész azért jó, hogyha majd engem húznak, be tudják azonosítani a holtestemet. Mert ha engem húznak, bizonyára nem fogom túl élni, egyszerűen nulla rá az esély.
Miután végeztem, Tammal betolakodtunk a tömegben és helyet foglaltunk a tizenhárom éveseknél. Anne az ölemben ücsörgött, de nem szóltak érte. Egy ilyen pici lány hová mehetne?
Effie a színpadra tipeg az oltári nagy magassarkújában. Ruháját pillangók lepik el, ahogy a haját is. Arcát... Vagy várjunk, az arca helyett egy tonna smink található.
-Üdvözlök mindenkit a 70. Viadalon! – visítja a mikrofonba. Szóval már 70 éve riogatják a népet. Ez igen!
Aztán beszélt még egy évet a drágalátos Snow elnökről, aki ebben a percben is kerek szemekkel figyel bennünket a kamerákon keresztül. A Kapitóliummal az élen.
-És most – vált át mézes-mázos hangnembe – Levetítünk egy filmet az elesettek emlékére!
A színpad mögötti fehér falon elkezdték a filmet vetíteni. Amikor a hetes (azaz mi) körzet elesettjeit kezdték mutogatni, szinte mindenki megpuszilta a négy középen lévő úját, majd az ég felé emelte.
El fog a keserűség, hogy van esély rá, hogy jövőre én is helyet fogok foglalni a kis film leg végén, az utolsó pár képkockában.
Ahogy lement a film, Effie megint nyávogni kezdett.
-Most nézzük azokat a bátor, erős személyeket, akik részt fognak venni az idei év Viadalán. Mint mindig, lányoké az elsőbbség!
Meg tesz pár lépést a lányok gömbje felé. Ahogy turkálni kezd benne, a gyomrom úgy bukfencezik. Kihúz egy pici kis cetlit, majd olvasni kezdi.
-Lee Tomson.
Le fagyok.
Tam felém kapja a fejét, mint aki nem értette jó és meg akarja tőlem kérdezni, hogy ki az a szerencsétlen. De én vagyok.
Könnyes szemmel nézek rá, a kivetítő engem mutat, bár senki sem nézi, mindenki szeme rám fókuszál. A kis Anne vidáman vigyorog, még csak nem is sejti mi van, egyszerűen csak örül a figyelemnek.
-Jelentkezek helyetted! – súgja Tam. A következő pillanatban fel pattan és üvölt. – Jelentkezek helyette!
Csönd van az egész téren.
Én is felállok, Annét magam mellé állítom.
-De hogy! Én megyek! – kiabálom. – Ugyan miért tennéd? – fordulok most ő hozzá.
-Vigyáznod kell a...
Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis két Békeőr megfogta mind a két karom és a színpad felé kezdett vonszolni.
-Anne maradj Tam-al! – kiabálom a húgom felé, aki most fogta fel, hogy mi történt és sírva utánam futott. Vagyis csak akart, ugyan is Tam egy nagyot rántott rajta és karjaiba zárta. – Tam, kérlek ne hagyd, hogy bántsák, ne hagyd, hogy éhezzen! – kiabálom. Tam teljesen ledermedt, reagálni sem volt képes. Majd az Békeőrök olyan messzire húztak a tömegben, hogy elveszítettem őket szem elől.
Tamról ez az utolsó emlékem. Ahogy ott ál, lefagyva, karjában Anne-val.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése